1849-ben, miután a magyar forradalom és szabadságharc elbukott, a vármegyék autonómiáját is felszámolták. Királyi biztosok kerültek a közigazgatás élére. A politikai és közigazgatási elnyomás szorosan összeszövődött e térségben a birtokviszonyok rendezésével, továbbá a korábban nem tapasztalt méretű természetátalakító tevékenységgel. 1857-1872 között zajlottak le a birtokrendezési perek, melyek összefonódtak a Tisza árszabályozási munkálataival. Eltűntek a több ezer holdas nádasok, kiszáradtak a korábban halat bőven kínáló tavak, csíktól hemzsegő erek. A volt jobbágyok, házas és házatlan zsellérek ettőlfogva parasztok, cselédek, napszámosok lettek, akiknek a földmérők kiméregették a fél, negyed és nyolcad telkeik után a 14, a 7, vagy a 3,5 hold földeket, hogy osztozkodjanak rajta Mária Terézia uralkodása óta ugyancsak megnépesedett családjaikkal. Soha nem tapasztalt nagy nyomorúság köszöntött erre a térségre. Amíg országosan a 0-5 hold között birtokló nincstelenek és törpebirtokosok aránya 53,5% volt, addig itt ez az arány meghaladta a 62%-ot. Az 5-100 hold közötti gazdaságok országosan 45,5%-os, a térségben viszont csak 35,3%-os arányt képviseltek. A korabeli Szabolcs megye 800000 hold művelhető területéből 176000 holdon 20 uradalom osztozott, 216000 holdját pedig 105 birtokos tudta a magáénak 1000-3000 holdas birtoktestekben. Nem volt jobb a helyzet Bereg és Szatmár megyékben sem.