Nyírlugos

Történelmünkről

Szabolcs -Szatmár-Bereg Megye

Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Magyarország észak-keleti részén fekszik. Magyarország egyik legnagyobb és legnépesebb megyéje. Szomszédos megyék: Borsod-Abaúj-Zemplén megye és Hajdú-Bihar megye. Területe 5936 négyzetkilométer, az ország területének 6,4%-a. A megye földrajzi helyzete fekvése (határmegye) ellenére is kedvező. Természetföldrajzi szempontból két tájegységre, a Nyírségre és a Felső-Tiszavidékre tagolódik. A Nyírségben helyezkedik el a Rétköz területének mintegy 78%-a. A másik nagy terület a Felső-Tiszavidék. Ehhez tartozik a Szatmári-síkság, a Beregi-síkság, valamint az Ecsedi-láp is. A Nyírség hazánk második legnagyobb hordalékkúp-síksága, ahol a futóhomok a legelterjedtebb. Területét több folyó is átszeli (Tisza, Szamos, Kraszna, Túr, Batár), melyek a tájak mai arculatát jelentősen meghatározzák. A megye mai területe 1950-ben Szabolcs, Bereg, Ugocsa és Ung vármegye közigazgatási egyesítésével alakult ki, Szabolcs-Szatmár néven. Neve 1990. január 1-ével Szabolcs-Szatmár-Bereg néven vált véglegessé.fel

A Megye történelme a honfoglalás előtt

Hogy az ember mikor vette birtokába ezt a területet, azt a régészet ma még nem tudja teljes biztonsággal pontosan meghatározni. Az utóbbi évtizedek régészeti kutatásai azonban elég gazdag leletanyagot tártak fel ahhoz, hogy kimondhassuk: a neolit, az újkőkor embere mintegy 6500-7000 évvel ezelőtt megtelepedett ezen a tájon. A Méhteleken 1973-ban napvilágot látott újkőkori lelet, agyagisteneivel, az addig csak Dél-Magyarország területéről ismert Kőrös-kultúrához kapcsolható. Kalicz Nándor régész mintegy 5000 évesnek becsüli az általa Rétközberencsen megtalált újkőkori telephelyet. A pattintott eszközök mellett szép számban kerültek felszínre csiszolt kőbalták, edénytöredékek, csontszerszámok is. A már említettek mellett Tiszabezdéd, Tímár, Tiszalök, Tiszavasvári, Tiszadob, Oros, Nagykálló és Nagyecsed környékén bukkantak még az újkőkori ember nyomaira. Az újkőkort felváltó rézkor tárgyi emlékeiből Tiszadobon, Paszabon, Székely és Nyírlugos közelében találtak a kutatók. Bronzkori leleteket tártak fel Nyíregyháza, Nyírpazony, Baktalórántháza és Kispalád térségében. Ezek közül kiemelkedik a kispaládi díszített fokos, amely nemcsak harci eszköz lehetett, de feltételezhetően rangjelző szerepet is betöltött. A korai vaskor jellegzetes tárgyai Penészlek, Piricse, Nyírkarász, Tiszabercel, Napkor, Ófehértó, Kántorjánosi határából kerültek elő, míg a késői vaskoré Gáváról, Balsáról, Pátroháról és Cserepeskenézről. A leletek elhelyezkedéséből úgy tűnik, hogy az újkőkor embere a folyók mentét, az erdős, az erdős-sztyepp és a mocsaras tájak találkozásait kedvelte, amit csak részben követtek telephelyeik megválasztásakor a rézkoriak. A bronzkoriak a mostani megye majdnem mértani középpontján végighúzódó kelet-nyugat irányú vonal mentén telepedtek meg, míg a korai vaskor embere a folyók természetes átkelőhelyeitől vezető és egymással Ófehértó tájékán egyesülő utak mentén hagyott hátra maradandó nyomokat. A késői vaskorban élők viszont mintha újra visszahúzódtak volna az erdős, mocsaras vidékekre, a folyók partjára, alighanem a biztonságosabb védekezés lehetőségei találva így meg.fel

A honfoglalástól Mohácsig

A megye az ország egyik legjelentősebb, leggazdagabb honfoglaláskori leletanyagával rendelkezik. (Pl.: honfoglalás kori íjtegez a kenézlői temetőből, veretes tarsoly az újfehértói temetőből, fegyveröv és női hajfonatkorongok Tiszaeszlárról). A legelőkben, dúsan termő földekben, a vadaknak otthont adó erdőkben, halban bővelkedő folyókban, vízi állatoktól hemzsegő, nádat, sást fölösen termő mocsarakban egyaránt gazdag táj ideálisnak tűnt a honfoglaló magyarság számára. Az életük szervezéséhez, fenntartásához új földet keresők így az elsők között vették birtokba ezt a térséget. Szabolcs vármegye Árpád kori székhelye Szabolcs nevű helység volt, melynek már az államalapítás előtt, a X. században is központi szerepe volt. A földvára a 895. évi honfoglalást követő évtizedekben épült. Szabolcsot, mint központot körbevették azok a honfoglaló nemzetségek, kiknek főnökeit és családtagjaikat a környék rangos sírleletei (Tarcal, Kenézlő, Rakamaz, Geszteréd) jelzik. A második központot az Árpád-kori Borsova vármegye területén, Kisvárdán kereshetjük, ez azonban nem tűnik olyan jelentősnek, mint Szabolcs. Béla király Névtelen jegyzője a Nyírséget, a Tiszahátat és a Szamos völgyét megszerző magyarokkal kapcsolatban nagy hódoltatásokról és jeles csatákról szól, amelyekben különösen Ősbő, Velek, Tass, Szabolcs és Tétény jeleskedtek. A régészek és a történészek megítélése szerint pedig - egyesek úgy vélik, hogy már jóval 896 előtt - a magyarsághoz csatlakozott kabarok szállták meg, mint előreküldött katonai segédnépek, a Felső-Tisza vidékét. Az bizonyos, hogy e vidéket már az első megszállók birtokba vették. Alátámasztja ezt az a tény, hogy a Kárpát medencében máig feltárt X-XI. századi temetők egytizedét ebben a térségben találták meg a régészek. A Tuzsér, Tiszabezdéd környékén a Tisza fő ágából kiszakadó és abba Tiszabercelnél visszatérő Kis-Tisza bal partjára, mint gyöngyfüzérre a szemek, úgy illeszkednek a honfoglalás kori falvak. Tiszaberceltől Tiszadobig, Tiszavasváriig a folyó hajdani árteréből kiemelkedő dombokat, magaslatokat szállták meg őseink. Hasonlóan megtelepedtek a Tiszára merőleges Anarcs-Nyírkarász és a Buj-Nyíregyháza-Érpatak-Geszteréd irányú földsávon, valamint a Nyíregyházától legyezőszerűen elágazó Nyíregyháza-Apagy, Nyíregyháza-Nagykálló, Bicskepuszta-Balkány vonulatokon. Elkerülték viszont a homokos talajú térségeket. A honfoglalás után három királyi vármegye, Szabolcs, Borsova és Szatmár igazgatási és bírói szervezete terjesztette ki fennhatóságát e terület lakóira. Mivel ez a vidék gyakran került a mindenkori uralkodóval szemben trónkövetelőként fellépő trónörökösök, hercegek kezére, a királyi vármegye bomlása itt viszonylag hamar megindult. A megye fontosabb nemzetségei, családjai ekkor a Balogsemjén, Jákó, Aba, Hont-Pázmány, Guthkeled, Szente-Mágócs, Zovárd és Péc voltak. A XI-XII. században a kunok betörései zaklatták a lakosságot. Többször is feldúlták, végigrabolták ezt a területet. Az ellenük való harcban mások mellet I. László is jeleskedett, aki különösen kedvelte az országnak ezt a részét, s szívesen tartózkodott itt. Szabolcsban 1092-ben zsinatot is tartott. 1241-ben Szatmár, Borsova és Szabolcs vármegyéket a tatárok dúlták fel, elpusztítva a földvárakat is. 1261-ben IV. Béla a fiának, Istvánnak adományozta ezt a földet, ahol kiéleződtek a belháborúk. Hamarosan a tartományurak kerítik hatalmukba. Az ország gazdasági fejlődésével, a pénzgazdálkodás meghonosodásával, az állandó királyi székhely kialakulásával, az Anjouk idején ez a térség a perifériára szorult. A tatárjárás után gyorsan felbomló királyi vármegyék helyén fokozatosan kialakultak a nemesi vármegyék, melyeknél az igazságszolgáltató szerepköre mellett a közigazgatási és katonai funkciója is növekedett. 1248-ban már oklevél említi Szabolcs vármegye alispánját és négy szolgabíróját, míg Szatmár négy szolgabírójáról egy 1299-ben datált oklevél szól először. Az oligarchák, kiskirályok, tartományurak, majd ligákba szerveződő bárói családok egymás elleni harca következtében jelentős károk érték a termelőerőket, átrendeződtek az értékek és a korábban önmagát szabadnak tudó nemesség is belekényszerült a familiáris intézményrendszerbe. Különösen bizonytalanná vált a jobbágyok és a szegény szabadok helyzete. Ennek következtében 1437-ben, egyidőben Budai Nagy Antal erdélyi felkelésével, a Nyírségben is fellázadtak a jobbágyok. Tarpai Márton állt a nyíri parasztok élére, hogy a nemeseken, főurakon megbosszulja elszenvedett sérelmeit, nyomorúságukat. A lázadást Szabolcs és Szatmár megyék nemessége egyesült erővel verte le. Tarpai Mártont és lázadó társait kegyetlen halállal büntették. Ebben az időben az Ibrányi, Vay, Bay és Fáy családok, a Báthoriak, Perényiek, Kállayak, Drágfyak, Várdayak, Károllyak és a Hunyadiak birtokoltak itt hatalmas uradalmakat, tucatszámra falvakat. fel

Mohácstól a Szatmári békéig

A mohácsi verség súlyos következményekkel járt Szabolcs, Szatmár, Ung és Ugocsa megyék sorsára nézve. Ez a terület majd két évszázadon át a hadak fő vonulásának útjába esett. Itt vonultak a Habsburg uralkodók zsoldosai Erdély ellen, itt jött keresztül az erdélyi fejedelem, ha a Királyhágón innen volt ellensége, s mindennapos vendégek voltak a török portyázók is. A XVI. század végén, a XVII. század elején nagy csapatokban vernek itt tanyát a hajdúk, rablásból tengetve életüket, amíg Bocskai István le nem telepíti őket Szabolcs megye már teljesen elnéptelenedett déli részein. Állandóan vitatott terület volt ez a néhány vármegye a mindenkori erdélyi fejedelem és a magyar király között. Egyezkedések, alkudozások, kompromisszumok és hitszegések váltogatták egymást. Gyakori volt e tájon az árulás, a pártváltoztatás, a többet ígérőnek való behódolás és ez szinte minden esetben megbosszulatlanul maradt. Íly módon került Szatmár vára és Nagybánya Balassi Menyhért kezére, akinek a szeszélyéből azután megszámlálhatatlanszor cserélt gazdát. Amíg Szabolcs megye nemessége szívében Szapolyai Jánosnak, majd az erdélyi fejedelmeknek hódolt, a vármegye közepén Kálló és Várda várát osztrák zsoldosok ülték meg és tartották a Habsburgok hűségén. A feudális anarchia, a XV. század végének és a XVI. század elejének társadalmi, történelmi viszonyai igen kedvezőtlenül hatottak a katolikus egyház intézményére, szervezetére, annak műveltségbeli és erkölcsi állapotára. A két uralkodó közötti küzdelemben ebek harmincadjára kerültek az egyházi birtokok. Ezzel párhuzamosan ugyanitt felvirágzott a reformáció. Megkönnyítette ezt a folyamatot Szabolcsban és Szatmárban is az, hogy protestánssá lett Drágfy Gáspár, Szatmár legnagyobb földesura és Török Bálint, a debreceni uradalom birtokosa, s hamarosan a Vayak, Kállayak is. Erdőd, Sárospatak, Debrecen - a protestantizmus kisugárzó központjai, fellegvárai - körbeölelik a mai Szabolcs-Szatmárt. A hamarosan megalakuló debreceni és sárospataki kollégium pedig bőséggel küldi tanítóit, papjait a már meglevő, vagy újonnan szerveződő gyülekezetekbe. 1545. szeptember 20-án tartják az új hit vallói Erdődön az első zsinatot. 1629-ben egész Szatmár vármegyében már csak egyetlen katolikus papot tűrnek meg, Nagyecseden. A reformáció térhódítása jelentős szellemi, ideológiai, sőt társadalmi változást jelentett. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy mindez az erdélyi fejedelmek védnöksége alatt történt, tehát erőteljesen Habsburg-ellenes töltete is volt. Nem véletlen, hogy Wesselényi nádor, Zrínyi Péter, Frangepán, Nádasdy, I. Rákóczi Ferenc ezen a vidéken szervezték összeesküvésüket és erről a vidékről toborozták 40000 katonájukat. Ezen a vidéken bontotta ki később Thököly, majd II. Rákóczi Ferenc is a nemzeti felkelés zászlóját. E küzdelmek dicsőséges fejezetei nemzeti történelmünknek. Ám azt is el kell mondani, hogy 1711-ben, amikor a majtényi síkon gúlába állították a kuruc fegyvereket, meghajtották a III. Károly császárt és királyt képviselő tábornokok előtt a kuruc zászlókat, alig maradt ennek a több megyét magába foglaló térségnek lakója. Mocsarak, lápok, üres puszták éktelenkedtek a honfoglalók által annak idején benépesített térségeken, Polgártól Kótajig, Rakamaztól Nyírgyulajig, Bogátig alig-alig lézengett néhány ember.fel

A szatmári békétől 1848-ig

A szatmári béke után viszonylagos nyugalom köszöntött a Felső-Tisza vidékének lakosságára. Viszonylagos, mert bár hadjáratok, csaták nem zaklatták a lakosságot, de sújtották pestis és kolerajárványok. Sújtották a Tisza áradásai, az időnként egész falvakat elpusztító tűzvészek, vagy az 1814-1817 közötti éhínség is. Az 1711-től 1849-ig terjedő korszak a lassú, de biztonságos lét jegyeit hordozta magán. Az elnéptelenedett falvak sorra benépesültek. Nyíradony 1712-ben, Tímár 1718-ban fogadta új lakóit. Szervezett kincstári telepítés keretében német lakosságot kapott Vállaj és Rakamaz község. Az egri káptalan betelepítette a hajdúktól elhagyott Polgárt, a gróf Károllyiak pedig Nyíregyházát (1735). Jelentős számú család költözött Nyírgyulaj, Bogát, Vencsellő, Kiskálló, Oros, Nyírlugos községekbe, Balmazújváros mezővárosba. A falvak többségébe kis létszámban települő ruszin, szlovák és román családok hamar megindultak a spontán asszimilálódás útján, 2-3 nemzedéken belül feladták etnikai hovatartozásukat és beolvadtak a magyarságba. A tájegység ez időben megmaradt mezőgazdasággal foglalkozó területnek. A lakosságot iparcikkekkel a mezővárosokban megtelepedett kézművesek látták el, illetve az e térséget környező jeles vásározó helyek csábították országos vásáraikra az itteni lakosokat. A mai Szabolcs-Szatmár-Bereg területén Kisvárda, Fehérgyarmat, Nagykálló, Mátészalka és később Nyíregyháza voltak a jelentősebb vásározó helyek. A látszólagos nyugalom mögött azonban erőteljes és fokozódó társadalmi feszültségek halmozódtak fel. A Mária-Terézia korabeli úrbérrendezés fél és negyed telekben szabta meg az itteni jobbágyok birtokát. 1772-ben, amikor mind Szabolcsban, mind Szatmárban lezajlottak a rendezési munkálatok, ez még nem okozott különösebb gondot. Jobban növelte a társadalmi feszültséget, hogy az uralkodónő az erdők felügyeletének és haszonélvezetének jogát a nemességre ruházta. A legtöbb úrbéli per ezekben az időkben keletkezett. Az igazi feszültség azonban csak 1836 után jelentkezett, amikor az országgyűlés által elfogadott törvény nyomán megkezdődött a falvak határainak rendezése. Szatmárcseke, Ököritó, Tiszalök, Nádudvar, Polgár, Tiszadob, Máriapócs és más községek lakossága oly mértékben elégedetlenkedett, hogy számos esetben katonaságot kellet kivezényelni. A jobbágy-földesúr ellentét elmérgesedése megoldást követelt. Válságba került a földesúri tulajdonforma és a köznemesi életmód is. Ezt a nagy gazdasági és társadalmi változást a magyar nemesség összekapcsolta a polgári nemzetállam megteremtésének célkitűzéseivel. A nemesség szélsőségesen Habsburg-ellenes volt, mely indulatok még az ellenreformáció korának küzdelmeiben gyökereztek. Szabolcsban és Szatmárban 1830-as évektől a megyei hatalomból részesült olyan nemzedék, amelyik a liberalizmus mellett kötelezte el magát. Olyan jeles egyéniségek tartoztak közéjük, mint Kölcsey, Wesselényi, Károllyi György, Eötvös Mihály, vagy a Patayak. Velük szemben azonban egy erős konzervatív tábor is felsorakozott, melyben Uray Bálint, Drevenyák Ferenc, Kende Zsigmond és a Desewffyek játszották a főszerepet. Az 1848-as forradalamat örömmel üdvözölte mind az öt megye lakossága és a küzdelmekből is kivette a részét.fel

1848 után

1849-ben, miután a magyar forradalom és szabadságharc elbukott, a vármegyék autonómiáját is felszámolták. Királyi biztosok kerültek a közigazgatás élére. A politikai és közigazgatási elnyomás szorosan összeszövődött e térségben a birtokviszonyok rendezésével, továbbá a korábban nem tapasztalt méretű természetátalakító tevékenységgel. 1857-1872 között zajlottak le a birtokrendezési perek, melyek összefonódtak a Tisza árszabályozási munkálataival. Eltűntek a több ezer holdas nádasok, kiszáradtak a korábban halat bőven kínáló tavak, csíktól hemzsegő erek. A volt jobbágyok, házas és házatlan zsellérek ettőlfogva parasztok, cselédek, napszámosok lettek, akiknek a földmérők kiméregették a fél, negyed és nyolcad telkeik után a 14, a 7, vagy a 3,5 hold földeket, hogy osztozkodjanak rajta Mária Terézia uralkodása óta ugyancsak megnépesedett családjaikkal. Soha nem tapasztalt nagy nyomorúság köszöntött erre a térségre. Amíg országosan a 0-5 hold között birtokló nincstelenek és törpebirtokosok aránya 53,5% volt, addig itt ez az arány meghaladta a 62%-ot. Az 5-100 hold közötti gazdaságok országosan 45,5%-os, a térségben viszont csak 35,3%-os arányt képviseltek. A korabeli Szabolcs megye 800000 hold művelhető területéből 176000 holdon 20 uradalom osztozott, 216000 holdját pedig 105 birtokos tudta a magáénak 1000-3000 holdas birtoktestekben. Nem volt jobb a helyzet Bereg és Szatmár megyékben sem. fel

Nyírlugos történelme

A város nevének eredete eddig még tisztázatlan, de több elképzelés született a névadásról. A Nyír-előtag a nyírfára vezethető vissza. A Lugos utótagról három változat létezik. Az első változat szerint a település határában rengeteg vadszőlő (vagy vadrózsa?) termett és ezeket lugasokra futtatták fel. A második szerint a föld minőségéről kapta a Nyírlugos nevet, a harmadik szerint pedig a településen sokan foglalkoztak szőttesek készítésével és a vásznat lúggal fehérítették, így alakult ki a Nyírlugos név. Aránylag későn, a XIV. században a Guthkeled nemzetség birtoktömbje közé ékelődve, mint vett birtok tűnik fel az okleveles adatok között. 1354-ben a Báthory család ecsedi ága osztozkodik rajta, ettől kezdve mindig a család Ecsedet birtokló ágáé volt. A falu határába 1359-ben olvadt bele egy másik kis középkori falu, Makra, amelyet egy nemesről, Demetrius vidl.f. Petri de Makra de eodem C-a Zothmar-ról neveztek el. Ma már csak egy-két dűlőnév őrzi az egykori település emlékét: Kis-Makra, Nagy-Makra és a Makra. A török megszállás idején Nyírlugos nem tartozott ugyan a Hódoltsághoz, de a törökök gyakran be-betörtek a falu területére. A riadt helybeliek pedig elbújtak a Csonkás-erdőben, illetve a Peresalján. (Peresalja egy határrész). Ezek sűrű, áthatolhatatlan, mocsaras vidékek voltak, így a törökök nem tudták elhurcolni a lakosságot. Bizonyítják ezt az itt feltárt cserépedények, tégladarabok és pipák. Báthory István országbíró halálával a község tulajdonjoga Báthory Gáborra száll, aki 1627-ben 3000 forintért zálogba adja Farkas Istvánnak. II. Rákóczi György a zálogösszeg megtérítése nélkül elvette a birtokot. Báthory Zsófia 1666-ban visszaadta Farkas Erzsébetnek, akinek kezével gróf Barkóczi János vette birtokba. 1607-ben Szabolcs és Szatmár megye közös megállapodása alapján Szabolcs megyéhez került ugyan a község, de fele mindig Szatmárban volt. 1723-ban a két rész hovatartozása feletti perben kiderült, hogy néhány évtizedig a község egy nagy puszta volt , de ekkor már 48 telken laktak, út menti, egyházsoros településformában. Később a község felét gróf Károllyi Antal a Barkóczi részként örökölte, másik felét 1756-1768 között a többi birtokostól megváltotta. 1828-ban az egész falu 139 házas jobbágyával, 28 házas és 4 házatlan zsellérével a Károllyiaké lett. Lugos határába olvadt be Szennyes, amelyről csak annyit tudunk, hogy 1279-ben, egy oklevélben ide való lakót említenek és egy e helyről elnevezett család birtoka volt. A Szennyes családnak a XVIII. század elején még találjuk a nyomát, a birtok azonban a XVII. század óta puszta. A közeli hajdúváros, Vámospércs bérelte legelőnek. A XIX. század folyamán újra benépesült és ma is népes külterülete városunknak. 1967. január 1-től Szabadságtelep a neve. A megye déli szegélyén, az ún, Ligetalján fekvő, 1723-ban még csak út menti egyházsoros település, a XVIII. század legelején pedig újra települt község Nyírlugos. Mai formájában több utcás, szabálytalan alaprajzú település, az utcák csatlakozásánál kialakult, egymáshoz közel fekvő, háromszög alakú terekkel. A település magja a debreceni országút mentén alakult ki. A hagyományos építésű, szabálytalan vonalú utcák a szomszédos községekbe vezető utak, dűlőutak mentén keletkeztek, új házsorai pedig a település keleti (Szabadság út) és déli (Petőfi út) szegélyén állnak. A település szerkezete a felszíni sajátosságokhoz erősen alkalmazkodik, ezt bizonyítja az, hogy a község házai a magasabb homokhátakra települtek. A város utcái előkertes beépítésűek, szalagtelkei kétsoros elrendezésűek. A tagolt épületrendezésű udvarok általában három részből álltak. A három udvar a következő részekből állt: udvar (lakóház, gémeskút, tyúkól, kiskert), szűrű (istálló, disznóól, tengeri góré, szín, fészer), valamint rakodó (területén állt a széna tárolására szolgáló depó és a szalmakazal). Ezena hárma s udvaron túl a kert terült el. Lugos egészen 1827-ig hol Szabolcs, hol pedig Szatmár, vagy egyszerre mindkét megyéhez is tartozott. Ennek megfelelően a falu adófizetőit két törvényhatóság tartotta számon. A falu 24 jobbágytelke Szabolcs megyének, másik hasonló fele pedig Szatmárnak tartozott adót fizetni. A Mihálydi utca mindkét oldala a görög katolikus templomig Szabolcshoz, az ettől délre eső telkek Szatmárhoz tartoztak. A falu XVIII. századi újratelepülése szempontjából fontos volt, hogy Lugosra a század elején telepesek érkeztek. 1714-ben a település szabolcsi részén 10 lakost, a szatmári részén pedig 8 zsellért és 17 telepest írtak össze. A bevándorlók közül többen végleg megtelepedtek a faluban. 1726-ban már 4 véglegesen betelepült lakosról tudunk (Hegedűs László, Szűcs Demeter, Fekete László, Fülep András). Ezen bevándorlók között voltak, akik a Szatmár megyei Acsádról (ma Nyíracsád) jöttek. Pl. Malmos Éliás, Sánta Éliás, Kabai András, Lengyel Mihály, Tóth Márton, Furdan Pál. Ezek a telepesek valamennyien szolgák voltak az eredeti lakóhelyükön, itt pedig mindnyájan telket kaptak és jobbágyként dolgozhattak. Feltételezések szerint Nyírlugos lakóinak jelentős hányada a felvidéki Árva megye Treszténiai járásból származik, az 1720-1722 körüli időből. Bizonyítják ezt a családnevekben máig előforduló -ák, -ek, -ik végződések (pl. Hancsicsák, Hramcsák, Kubasek, Válek, Andrásik, Árvai). Lugoson nemcsak a környező megyékből telepedtek le, hanem idegen anyanyelvű és nemzetiségű telepesek is érkeztek. 1710 érkeztek és telepedtek le a görög katolikus ruténok. A lugosi ukránokról először egy 1773-ban készült helységnévtár tesz említést. Szirmai A ntal 1810-ben így mutatja be Lugost: "Lakossai oroszok, templomjok fából épült, Papjok is vagyon." A szóhagyományban az él, hogy a lugosi ukránok Máramaros megyéből, Bedőházáról települtek ide. 1880-ban a falu 1830 lakosából 471 vallja magát ukránnak. Az ukránok betelepedése előtt a nagyközség két részből állt: Lugos és Kislugos, egy-egy dombtetőre épülve. Az ukránok a kettő közötti alacsonyabb területet foglalták el, ide építették házaikat. Fényes Elek 1839-ben "magyar-tót" falunak nevezi Lugost. A XIX. század első évtizedeiben a Károllyiak telepítették ide a római katolikus szlovákokat, ők a falu keleti részét foglalták el. 1865-ben Pesty Frigyesnek írta a lugosi előljáróság: "Római Catholicusok is vannak, mint egy 900 lélek, ezek nagy része mostanában települtek le a felső-tót megyékből, és szláv nyelven beszélnek". A szlovákok betelepítésével a nagyközség vallási megoszlásában is változás következett be. Ezen adatok is bizonyítják, hogy a falu népessége a betelepültek révén vallási és nyelvjárási, illetve nyelvművelési szokásban szokásban is megosztottá vált. Ezt bizonyítja egy 1864-es feljegyzés, miszerint a lakosság nyelve magyar, szlovák és ukrán volt, de az 1900-as helységnévtár már csak magyar nyelvűnek tünteti fel a falut. Az első Magyarországi népszámlálás (1784-1787) idején Lugosnak 800 lakosa volt. Az összeírt 191 család 139 házban élt. A felnőtt férfiak közül egy pap, 98 paraszt, 67 paraszt örököse és 88 zsellér élt. Szatmár megye taksás nemeseit 1805-ben hívták össze. Lugoson ekkor már csak öt taksást találunk, ezek a vajda család tagjai. A település népességének alakulására nagy hatással volt az 1873-ban pusztító kolera-járvány. Körtvélyessy Gyula és Bánki György községi bírók visszaemlékezései szerint a falu lakosságának több, mint egyharmada elpusztult a járvány következtében. Azt a helyet, ahová a járvány áldozatait temették, ma is kolera-temetőnek nevezik. A századfordulón "Nyír Lugos"-nak 327 háza és 2030 lakója van. A mostoha természeti és gazdasági tényezők hatására a községből nagymértékű volt a kivándorlás. Főképpen Argentínába és Kanadába emigráltak az emberek. Az 1930-as évekig legalább 250 ember vándorolt külföldre. A nyírlugosi nagymértékű kivándorlást a földéhség okozta elsősorban és ehhez társult az erősödő keresethiány. A föld kevés volt, ipari vállalatok pedig még a megyében sem voltak. Az áram bevezetésére a lakásokba 1960-1961 között került sor. Ennek az elindítója Körtvélyessy Gyula, befejezője Babály Sándor volt. Nyírlugos népessége 1870-től 1960-ig emelkedő tendenciájú, ezt követően pedig 1975-ig csökkenést mutat. 1980-ban a népesség 96%-a, azaz 3596 fő a belterületen, 4%-a, azaz 160 fő pedig külterületen lakik. A központi belterületen él a népesség 67,5%-a, azaz 2529 fő. A XX. század utolsó évtizedeiben több család menekült át a zöldhatáron és települt le Nyírlugoson. A település természetes népesség-növekedése az 1980-as évek elejére, az 1990-es évek végére jelentősen csökkent. Fokozatosan csökkent a született gyermeke száma, ugyanakkor magas a halálozási arányszám, ami a természetes szaporodás csökkenését jelenti. Oka egyértelműen a fiatalok elvándorlása. Azok a fiatalok, akik valamilyen szakmával, vagy megfelelő iskolai végzettséggel rendelkeztek, a közeli városokban keresték a megélhetést. A legutóbbi évtizedben a településen végbement jelentős változások, az infrastruktúra nagymértékű fejlődése, a várossá válás minden bizonnyal pozitív irányba tereli majd a népesség számának alakulását is, amely jelenleg 3200 fő.

fel